Ma mindennél nagyobb szükség van arra, hogy kicsik és nagyok, újak és régiek, eurót használó és még nem használó, keleti és nyugati, déli és északi tagok összetartsanak. Németország központi helyzete – akár tetszik, akár nem – tovább erősödik. A közös európai felelősségvállalásban számíthat Magyarországra. Ez akkor is igaz, ha egy fontos dolgot egymás között tisztáznunk kell a magunk és közös uniónk érdekében. Ezt egy szóval tudnám leírni: kerítés.
1989-ben közösen írtunk európai történelmet. 2015-ben közösen kerültünk egy európai vita középpontjába. Ezt csak mi tudjuk – ismét csak közösen – megmagyarázni magunknak és európai partnereinknek. Magyarország nem tartozik a nagy tagállamok közé, de a Jóisten olyan helyre tette a térképen, hogy időnként rajta keresztül érkezik a történelem.
2015 nyarán nap mint nap tízezernél több, az európai szabályokra fittyet hányó migráns érkezett a magyar–szerb határra, akik egyébként korábban már voltak a schengeni övezet egy másik tagállamában. Miután a külső határon fekvő tagállam felelőssége, hogy biztosítsa az ellenőrzött határátlépést, nem maradt más választásunk, mint felállítani a fizikai akadályt. Csak halkan jegyezzük meg: ez akkor egyébként már az ötödik ilyen kerítés volt az EU területén. A német közvélemény jelentős része pedig nem értette, néhányan még ma sem, hogy a vasfüggönyt lebontó Magyarország ezt hogyan tehette meg.
Megértem, ha a fallal és dróttal évtizedekig megosztott német társadalom viszolyog a kerítéstől. De ha valakiknek, akkor a magyaroknak minden erkölcsi alapja megvan arra, hogy ezt megvilágítsák német barátaiknak. Hiszen a második világháború utáni Európát, ezen belül a német népet megosztó vasfüggönyt Magyarország vágta át. Magyarországon a teljes társadalom, a demokratikus ellenzék és a reformkommunista kormány konszenzusát élvezte az a döntés, hogy Magyarország egy kétoldalú kormányközi megállapodás felmondásával, ami még a hatvanas években, a berlini fal felhúzásának logikus következményeként köttetett az NDK-val, rendszerszerűen engedi kiutazni területéről az NDK polgárait. Magyarország a nemzetközi jog eszközeivel ütötte ki a falból az első téglát. Ez vezetett el a német egységhez és annak nyomán pedig az európai egységhez. Ez önérdekből is történt. A német egység ezért szervesen összefügg a magyar függetlenséggel és szabadsággal. Mindkettő elválaszthatatlan az európai egységtől. Ehhez még hozzátehetjük, hogy egyetlen más országban sem élvezett a német egyesítés akkora és osztatlan támogatást, mint a hazámban. Talán az sem véletlen, hogy az európai uniós tagság támogatottsága a legmagasabbak közé tartozik Magyarországon.
1989-ben ledöntöttünk egy Európa népeit elválasztó kerítést. 2015 kora őszén felhúztunk egy kerítést a schengeni övezet külső zöldhatárán, hogy védelmezzük a legnagyobb európai vívmányt, a közös térségen belüli szabad mozgást, a Schengennel védett belső piacot. Ezáltal – legalábbis a külső határ ránk eső szakaszán – megvédtük az európaiak élet- és gazdasági modelljét. No, és a biztonságukat.
Ezt jó, szabálykövető európaiként tettük. A külső határ védelme nem szép dolog, nem esztétikai kérdés, azt nem lehet virágokkal és plüss állatkákkal elvégezni. Amikor Banzban CSU-s politikusoknak azt mondtam, hogy én vagyok az Önök várkapitánya, Schengen lényegét fejeztem ki. Németország és a középpontban fekvő tagállamok külső határa sok száz kilométerrel arrébb fekszik. Ezek az országok bizalmukat helyezték a külső határon lévő tagállamokba, hogy azok teljesítik feladatukat. Magyarország teljesítette. Magyarország megvédi a németeket, ahogy a svédeket, hollandokat és minden más európai partnert is. Az ilyen gondolatok egyesekben szinte reflexszerűen kiváltják a populizmus vádját. A shakespeare-i értelmezés szerint viszont a populisták azok az emberek, akik az ásót ásónak, a macskát macskának nevezik. Mi, magyarok nevén nevezzük a dolgokat. Ez része a mi természetrajzunknak. Mi az Európára eső migrációs terheket nem elosztani, hanem felszámolni és megszüntetni akarjuk.
Mára eljutottunk oda, hogy a külső határ védelmének ügyében konszenzus van. És számos más kérdésben is sokat közeledtünk. Ide sorolható a migrációt kiváltó okok elleni fellépés, amit több kritikus térségben a magyar és a német katonák közösen hajtanak végre. Egyetértünk abban, hogy a rászoruló embereknek lehetőség szerint a hazájukhoz legközelebb kell támogatást adni. Egyre nagyobb szerepet játszik a származási és a tranzitországokkal való együttműködés. Képességeinkhez mérten növeltük a humanitárius és pénzügyi támogatások mértékét. Magyarország senkit nem hagyott cserben, különösen nem a németeket.
A kerítés szó mellett van egy másik szó, amit meg kell beszélnünk egymással. Ez a szó az önkéntesség. A brüsszeli intézmények az egész migrációs válságot egy eszközzel gondolták (sőt, még gondolják) kezelhetőnek és megoldhatónak: a kötelező betelepítési kvótával. Ezzel elsőként és határozottan Magyarország fordult szembe. Elleneztük a politikai vitában, elmegyünk a luxemburgi Európai Bíróság elé, és népszavazás formájában kikérjük a magyarok véleményét is. Miért ez a határozott, kemény álláspont?
Egyrészt bármiféle elosztás csak meghívás mindaddig, amíg nem váltunk képessé uralni a helyzetet a külső határainkon, amíg nem mi határozzuk meg, ki léphet be a területünkre. Másrészt a kötelező elosztás nem lehetséges, ha a csempész vagy az elosztandó migráns maga jelöli ki, hova akar eljutni. Harmadrészt éppen ennek az üzenetnek a hatására gazdasági migránsok milliói indulnak útnak. A jobb élet nem tekinthető alapjognak, bármennyire is szeretnénk azt biztosítani. Nem utolsósorban a tömeges bevándorlásra nincs konzisztens európai jogi szabályozás.
Ismét eljutunk oda, ha valamiről nincs közösen elfogadott szabály, akkor egy új szabály elfogadásáig maximum önkéntes alapon lehet rendelkezni. Az Európai Tanács többször fogadta el konszenzussal az önkéntesség elvét. Ezt más brüsszeli intézmények nem akarták tudomásul venni. Mi több, az Európai Bizottság legutóbbi javaslatai három, egymástól eltérő dimenziót próbálnak összekeverni: a menekültügyet, a legális bevándorlást és a demográfiát. Ez súlyos hiba.
A valódi menekülteknek a lehető leghatékonyabban segíteni kell. A legális bevándorlásnak vannak közös szabályai, de az maga nemzeti hatáskör. Ez helyes, mert a tagállamok helyzete nagyon különböző. Nekünk több százezer roma honfitársunkat kell integrálni a munkaerőpiacba, máshol százezres nagyságrendű a fiatal diplomás munkanélküliség. A demográfia terén pedig az uniónak semmilyen hatásköre nincs. A probléma nálunk is fennáll. Nincs garancia arra, hogy a válaszunk, a családpolitika erősítése eredményes lesz. Társadalomképünket, hogy miként és kivel kívánunk együtt élni, magunk kívánjuk eldönteni. Évszázadok óta élünk együtt Magyarországon Európa sok sarkából származó honfitársainkkal. A Magyar Országgyűlésben tizenhárom kisebbségnek van szószólója. A budapesti katolikus bazilika kőhajtásnyira van a lenyűgöző zsinagógától. Ebben a kulturális közegben generációk nőttek fel. De a társadalmi jövőképüket ők alakították ki, közösen, nem egy távoli, arctalan intézmény instrukciói alapján.
A külső határ védelme a polgárok megrendült biztonságérzetét is vissza kell, hogy adja. Ez fontos, de természetesen nem elégséges. A közös biztonság- és védelempolitika erősítése, a fejlesztéspolitika konzisztenciája terén sok a teendő. Az EU-tagállamok által körülölelt nyugat-balkáni országoknak új jövőképet kell adni. Fontos a déli szomszédság fókuszba állítása, de ez nem válthatja ki a keleti és a délkeleti irányt.
Nem halogathatjuk tovább a legfelső szintű vitát a stratégiai partnerekről. Nem kell félni attól, ha az állam- és kormányfők és nem a tisztviselők vitáznak az EU és Oroszország, vagy akár az EU és az Egyesült Államok viszonyáról. Ha elveszítjük a politikai kontrollt, olyan fontos projektek kerülhetnek zsákutcába, mint a TTIP.
Végül, de nem utolsósorban nevesíteni kell az EU versenyképességét, mint problémát, és mint lehetőséget. 2000-ben megszületett egy lisszaboni stratégia. A célkitűzések magasságán egy kicsit már akkor is mosolyogtunk, felidézve bennünk a szocialista időszak pártkongresszusainak határozatait. Ugyanakkor halálosan komoly dologról van szó. Az EU gyengülésének legfontosabb mutatója a gazdaság. Egy zsugorodó népesség és gazdasági teljesítmény áll szemben az aránytalanul nagy szociális kiadásokkal. Amíg a migrációs hullámok nyomása alatt értékes hónapokat vesztegettünk el, addig ránk rúgta az ajtót a digitalizáció. Itt már nem is csak arról van szó, hogy egyes ágazatok, egyes vállalatok kerülhetnek válságba, hanem arról, hogy rákényszerülünk a társadalom és a gazdaság, a közösség és az egyén eddigi életének átalakítására – vagy az netán átalakul magától. Milliók aggódnak amiatt, hogy mi lesz a munkahelyükkel. A digitalizáció, az iparpolitika, az ehhez kapcsolódó innováció, képzés és infrastruktúra-fejlesztés jó példák arra, hogy a „több” vagy „kevesebb” Európa ideológiai köntösét le kell vetni. Pragmatikusan kell kijelölni azokat a területeket, ahol az európai integrációt tovább lehet fejlesztenünk. Pozitív menetrendre, biztonságra és növekedésre van szükségünk. Bevált módszerek elterjesztésére (lásd a duális szakképzés rendszerét) vagy olyan újak bevezetésére van szükség, mint az internetalapú üzleti modellek vagy a start up-ok támogatása.
Magyarország még nem alkalmazza az eurót, de a délnémet gazdasági térhez szervesen kapcsolódó gazdaságunk számára kulcskérdés, mennyire sikerül stabil fejlődési pályára állítani az euróövezetet és annak legnagyobb nemzetgazdaságát. Amikor egymásba értek a válság-csúcstalálkozók, akkor világossá válhatott mindenki számára, mi a német szentháromság lényege: költségvetési fegyelem, versenyképesség, strukturális reformok. Ebben, egy új európai növekedési programban Magyarország és egész Közép-Európa megbízható partner. Ez igaz a széles értelemben vett biztonság területére is. Mi, magyarok és németek közösen sokat tehetünk az európai projekt sikere érdekében. A bismarcki köntöst együtt ragadhatjuk meg.
Az európai gondolat reneszánsza lehetséges. Magyarország a visegrádi országokkal érez magában kellő elszántságot, erőt és elkötelezettséget, hogy ebben megfelelő, arányos szerepet játsszon. Oggersheim és Rhöndorf ezt juttatja eszembe.”